2010. december 23., csütörtök

A pedagógus vagy a gyerek a középpontba?

A közoktatási törvény koncepciójának vitaanyaga - ha jól emlékszem - a címben szereplő kérdésben nem foglal állást. A kommunikációban szerepel sokszor.
Nem akarom túlreagálni. Én egyelőre ebben a koncepcióban nem nagyon látom jelét, hogy az új (tényleg, meddig lehet még újnak nevezni?) oktatási kormányzat egy ma már túlhaladott, vagy ha ez a szó nem tetszik, akkor egy ma már nem adaptív pedagógia mellett tenné le a voksát. A sommás kritikák szerint az új irányítás egy olyan "régi stílusú" pedagógia visszahozására készül, amelyben nem a gyermek, nem a tanulás áll a középpontban, hanem a pedagógus, és az, hogy ő mit tesz, hogyan nevel, hogyan tanít. Ezt én a koncepció tervezetében nem látom (lehet, hogy egyre rosszabbul látok, de az is lehet, hogy tényleg nincs ott).
A gyermekközpontúság elve számomra mindig kissé problematikus volt. Nem tudtam vele mit kezdeni. Minden pedagógia mindig gyermekközpontú volt, még a legkegyetlenebbek is, legalábbis abban az értelemben, hogy - a saját ideológiájuk keretei között - a gyermek javát akarták. A gyermekközpontúság azonban másképpen is érthető, és persze a színvonalasabb elemzésekben, leírásokban másképpen is értelmezik. Ez a másik nézőpont abból indul ki, hogy ha meg akarjuk határozni, hogy mi történjék a nevelés során a gyermekkel, akkor a legelső, amit figyelembe veszünk, maga a gyermek legyen, a jelenlegi állapota, helyzete, továbbá az, amit a lehető legújabb és a lehető legjobban alátámasztott ismereteink alapján a gyermekről, mint tudományos kutatások "tárgyáról" tudunk. Vagyis a gyermekközpontúság nem egyszerűen a gyermek pedagógusok által tételezett jövőbeli érdekeinek szolgálatát jelenti, hanem a gyermeki léthez, a valós gyermeki pszichikus sajátosságokhoz való igazodást.
Ez a különbségtétel azonban nem olyan jelentős, mint elsőre látszik. Elsőre persze úgy vélhetjük, egészen mást jelent a nevelés megtervezése, megszervezése, kivitelezése akkor, ha isten tudja honnan előrángatott, sokszor nagy társadalmi fantazmagóriákhoz kötődő pedagógiai rémálmok alapján tűzzük ki a célokat, és egészen más, ha tevékenységünket a gyermekhez szabjuk. Csakhogy itt két különböző perspektíváról van szó (sőt, majd meglátjuk, hogy valójában háromról).
Az egyik perspektíva a cél perspektívája. Célokat minden pedagógia megfogalmaz (neveléstörténészek javítsanak ki, én is sejtem, hogy léteztek olyan pedagógiák, amelyek elvetették bármilyen nevelési cél kitűzését, de talán állíthatjuk: soha nem játszottak jelentős szerepet). Hogy a pedagógia által kitűzött célok, a neveléssel elérhető állapotok milyen tartalmúak, az természetesen világnézeti, a társadalomról, az emberről alkotott felfogást tükröző, pedagógiai látásmódbeli kérdés. És persze emiatt lehetnek rendkívül különbözők a célkitűzések, tarthatjuk (magunk is valahol állva) a másik nézőpontot embertelennek, túlzottan liberálisnak, nemzetvesztőnek, bornírtnak, gyermekellenesnek, vagy illethetjük akármilyen más jelzővel. Egyet nem tagadhatunk le, itt valamiféle céloknak a kijelöléséről és követéséről van szó. Amin vitatkozni lehet, az az, hogy az egyes célkijelölések mennyire adaptívak a társadalom számára, és valójában még ez is problematikus vita, mert sokszor abban sem tudunk egyetérteni, hogy mi lenne jó a társadalom számára (néha már azt is kétlem, hogy egy társadalom - legyünk egy picit konkrétabbak: mondjuk az ország - számára tud-e bármi is úgy általában jó lenni, nem arról van-e szó inkább, hogy bizonyos folyamatok bizonyos társadalmi csoportokat hoznak előnybe, más folyamatok másokat). Azt persze lehet mondani, hogy vannak olyan célkijelölések, amelyek semmilyen individuális szempontot nem vesznek figyelembe, egyáltalán nem foglalkoznak azzal, hogy boldog embereket neveljünk, olyanokat, akik képesek önmaguk kiteljesítésére, és vannak olyan célkitűzés-rendszerek, amelyekben ezek a szempontok nagyon lényeges szerepet játszanak. De még e megkülönböztetés is jelentős mértékben relativizálható: minden attól függ, hogy az adott társadalomban, az adott csoportokban mi konstruálódott meg, mint boldogság, mint önkiteljesítés, és hasonlók. Ezek nem abszolút fogalmak, a történelem produkálta is rendkívül eltérő konstrukcióikat. Vagyis ide jutottam: a cél perspektívájából nézve minden pedagógia gyermekközpontú.
A másik perspektíva a kiindulópont perspektívája. Bármi legyen is a cél, a konkrét pedagógiai tevékenység során kell, hogy legyen a pedagógiának víziója arról, hogy honnan indul. Milyen a gyermek? Milyen tulajdonságai vannak? Egyrészt mint "elvont gyermeknek", vagyis általában a gyerekeknek, életkorukból, sajátos helyzetükből fakadóan, illetve a "konkrét gyermeknek", Ágotának, Zolinak, és Petrának, akikkel éppen most foglalkozik egy "konkrét pedagógus". Azt állítom, hogy a nem gyermekközpontúnak titulált pedagógiák is mindig így "gondolkodtak". Nem lehet ugyanis másképpen. Minden tervszerű emberi tevékenység az adott állapotokból indul ki. Nem, rosszul mondom: az adott állapotokról alkotott konstrukciókból. És itt ez a lényeg. Minden pedagógia a gyermek, a gyermekek meglévő állapotából indul ki, csak más a filozófiája erről az állapotról, a lehetséges állapotokról, és a konkrét állapotokról. A pedagógia történetében sokféle gyermekkép létezett, nagyszerű elemzéseket lehet ezekről olvasni. Mindegyik arról szól, hogy amikor a különböző pedagógiák meghatározták a nevelés folyamatával kapcsolatos elveiket, kialakították a gyakorlatukat, akkor miből indultak ki, milyen gyermekképet használtak feladataik meghatározásához. Persze, ez a gyermekkép alapulhat az eredendő bűnön. Lehet meghatározó a "tiszta lap" elképzelése. És gondolhatunk a gyermekre úgy, mint aki teljes világképpel, összeszervezett tudásrendszerrel rendelkezik már nagyon korán. Ezek mind határozott, döntő többségükben - egy széles értelemben véve - tudományosnak tekinthető elképzeléseken alapuló gyermekképek. E perspektívából nézve is minden pedagógia gyermekközpontú.
És akkor jöjjön a harmadik perspektíva (ez közben fogalmazódott meg bennem). A kiindulópont és a cél között van maga a pedagógiai folyamat, az, amit konkrétan teszünk nevelés címén. Biztos sokan állítanák itt is, hogy a pedagógiai tevékenység lehet korlátozó, vagy kevésbé az; humánus és kevésbé humánus; a gyermek elnyomására épülő, vagy a gyermek szabadságát tisztelő; passzivitásra kényszerítő vagy aktivizáló; a folyamatok tervezéséből és szervezéséből kizáró vagy ezekbe bevonó; és valószínűleg még sokféle ellentétpárral le lehetne írni azokat az értékeket, amelyek mentén az egyes pedagógiák megfogalmazzák magukat. Ezek valóságos ellentétek, nem nagyon nehéz feladat valóságos pedagógiai tevékenységeket megítélni ezen értékek alapján. De azt mondom, hogy ezeknek nem sok közük van magához a gyermekközpontúsághoz. Úgy érezhetjük persze, hogy a kevésbé korlátozó, a humánus, a gyermeki szabadságot tisztelő, az aktivizáló, a gyermeket a saját nevelési folyamataiba bevonó pedagógia a gyermekközpontú, és minden, ami ellentéte ennek, nem gyermekközpontú. De most képzeljük el, hogy van egy olyan pedagógiánk, amely a most felsorolt, általam, és biztos sokunk által nagyon fontosnak tartott értékek közül bizonyosakat tekintve a másik oldalon áll. Az a felfogása, hogy a gyermek érdekét az szolgálja a legjobban, ha (például) nem engedjük szabadon "csatangolni" a tevékenységekben, tehát korlátozzuk, vagy az anarchia elkerülése érdekében határozottan megakadályozza, hogy a gyerekek részt vegyenek saját nevelési folyamataik irányításában. Miért ne lehetne ez a pedagógia is gyermekközpontú? A gyermek javát akarja. Úgy, ahogy az a pedagógia elképzeli a gyermek javát. Ja, hogy nekünk nem tetszik? Hogy szerintünk ez nem a gyermek java? Lehet, hogy jogos, amit mondunk. De ezen vitatkozunk, és nem a gyermekközpontúságon. Vagyis úgy látom, hogy e szempontból vizsgálva is minden pedagógia gyermekközpontú.
Szeretjük a bonyolult gondolati rendszereket leegyszerűsítő elgondolásokat, jelszavakat. Ez természetes is, illetve - fontosabb - adaptív is. Csak néha érdemes a dolgok mögé nézni, és megnézni a részletesebb elemzéseket is. lehet persze, hogy ez az enyém itt és most nem jó. Kérem a kritikákat. De abban biztos vagyok, hogy pedagógiával foglalkozó szakemberekként nem szabad felülnünk a gyermekközpontúsággal és nem gyermekközpontúsággal kapcsolatos egyszerű megfogalmazásoknak.
De van valami, ami szintén kiderül ebből az "elemzésből": a gyermekközpontúság - ezek szerint - üres jelszava mögött azért vannak nagyon kemény kérdések. Értékválasztások, gyermekképek, társadalomképek, emberképek. Ezeken kellene vitatkoznunk a törvény koncepciója kapcsán is, tudományos és más érveléseket egymásnak szegezve, megpróbálva valamilyen konszenzusra jutni (nincsenek illúzióim).

6 megjegyzés:

  1. Pihelevics Attila2010. december 23. 14:37

    Én a következtetést egy kicsit másképpen fogalmaznám meg: minden pedagógia gyermekközpontúnak tartja magát, a többi pedagógiáról pedig úgy vélekedik, hogy egyáltalán nem, vagy csak kisebb mértékben szolgálja a gyermek javát.

    VálaszTörlés
  2. Igen, elfogadom, így pontosabb a fogalmazás. Most nem tudom előkeresni, de talán viszonylag jól idézem Humberto Maturana-t: minden állítás egy megfigyelő állítása (nem jól idéztem, azt hiszem, de akkor ez az én állításom :-)).

    VálaszTörlés
  3. Tényleg így van. A Heti Válaszban megjelent interjúban Hoffmann Rózsa már konkrétabb:


    - Ezt a konfliktust sokan a "poroszos" nevelés és a gyermekközpontú pedagógia ellentéteként írják le. Ha nyugaton működnek a modern módszerek, nálunk miért nem?

    - Ez a szembeállítás csúsztatáson, vagy jobb esetben tévedésen alapul. A magyar pedagógia sosem volt poroszos, hanem a kontinentális pedagógiai hagyomány része, amely nem kérdőjelezi meg a tanár irányító szerepét. Ezzel szemben a liberális pedagógia a gyereket teszi a nevelési folyamat irányítójává. A jó tanárok a konzervatív vagy kontinentális pedagógiai gyakorlatban mindig is emberközpontú módon tanítottak. Mindkét irányzat távol áll attól a poroszos módszertől, amelyet például Ottlik Géza Iskola a határon című művéből ismerhetünk. A magyar pedagógia soha nem tekintette tárgynak a gyereket, még ha akadtak és ma is akadnak vadhajtások.

    A teljes cikk:

    http://hetivalasz.hu/uzlet/a-magyar-pedagogia-sosem-volt-poroszos-34101/

    Olvasva az írásodat és a behúzott érvelést igen sok gondolatom támadt. Alapjában azért Hoffmannak is az jön le, hogy a liberális pedagógiában a gyerek irányítja a nevelést. Hát ez elég fura. (Finoman fogalmazok, hátha más is olvassa). Komolyan gondolja ezt? Mégis hogyan? Össze-vissza vannak a fogalmak megint. Az irányítás mindig is a pedagógus munkája. Éppen ezt mantrázzuk az online és hálózatos közösségek (információs társadalom) kapcsán. Hogy erre kellene figyelnie a tanárnak, nem megmondó mindenttudó szerepben frontálisan nyomulnia. A tanárok irányító szerepét semmilyen pedagógia nem kérdőjelezi meg. A "liberális" pedagógiák a tanár "megmondó" szerepét fogalmazzák újra. És nem minden szinten és minden mértékben.

    És mi a kontinentális pedagógia? Annak nem része a poroszos? És mi értelme van kizárni az angolszászokat? Hoffmann Rózsa kissé angolszász ellenes, a nyelvtanítás kapcsán volt már ez téma. MEg kellene néznie A fal című filmet. Vagy vegyünk neki jegyet tavaszra? :)

    Nem gyúrok tovább a szemantikára... :) inkább elmondom engem miért zavar mindez.

    A környezet miatt. A kontinentális, poroszos, liberális és egyéb jelzők mentén kialakuló vita és (ön)megfogalmazások azért riasztóak számomra, mert nem tartalmazzák (vagy alig) azt a tényt, hogy nagyon megváltozott a társadalom és benne az iskola. Mind a kontinensen, mind poroszországban, mind liberáliában en outremer. Elég izgalmas és jó kis vita lenne ez, ha olyan technikai, vagyoni és társadalmi közegben lennénk, mint kb. a 80-as években. DE NEM. A tanár és a tanulás szerepei, a lehetőségek és egyáltalán: minden más. Untergang des abenlandes. A bejegyzésedben szigorúan vizsgálva a fogalmak tartalmát eljutsz arra a következtetésre, hogy teljesen felesleges ez a kontextus. Csak annyit tudnék hozzátenni, hogy visszahelyezve ezeket a fogalmakat a napközibe, földrajz órára, matek dolgozatra, bármilyen helyzetre... még annyira sem jó. Kit irányít itt kicsoda? Hát tényleg nem lehet ezt észrevenni?

    Boldog Karácsonyt! :))

    VálaszTörlés
  4. Zsolt! Teljesen egyetértek veled. Amiért kopácsolok egy kicsit, az egy szóhasználati kérdés, egyáltalán nem érinti a tartalmat. A pedagógus irányító szerepéről írsz, hogy ez mennyire más, mint a "megmondóember" szerepe. Pontosan értem mire gondolsz, és azokat a nagyon sokakat is értem, akik nagyon hasonlóan fogalmaznak. Az egyoldalúan közvetítő, egyoldalúan kommunikáló, és egyoldalúan követelő pedagógussal szokás szembe állítani az úgymond irányító (néha így szerepel: "csak" irányító) pedagógust (pontosabban a szerepeket). Csakhogy az irányítás szó ilyen értelemben való használata - remélem, jól gondolom - nem jó. Irányításról akkor beszélünk, amikor valamilyen folyamatok menetének meghatározásáról, jelentős mértékű befolyásolásáról van szó. Éppen ezért, amikor egy pedagógus nagyon hagyományos eszközökkel (és csak azokkal, mert amúgy nem mindegyik rossz közülük), szabja meg a tanítás tanulás, tágabban a nevelődés folyamatait, akkor nagyon is irányításról van szó. Az irányítás nem valamilyen lágyabb befolyásolás, nem áll szemben a merev, egyoldalú vezérléssel. A vezérlés az irányítás egyik fajtája, az, amelyben az irányító program nem változik, bármi is történik, mereven végrehajtódik. Az irányítás másik fajtája a szabályozás, amely flexibilis program végrehajtását jelenti, a program tehát a bekövetkezett események függvényében változni tud, alkalmazkodásról van szó, és ennek nagyon fontos része a visszajelzés (a kibernetikában ezért vált fontossá a feed-back).
    A pedagógiában nyilván van vezérlés, és van szabályozás is. Mindkettő irányítás. De a nevelő-nevelt viszonyt tekintve úgy bonyolódik a helyzet, hogy az irányítás (és ez akkor már csak szabályozás lehet) folyamatába bevonódik fokozatosan a nevelt is. Részesévé válik saját nevelési folyamatainak, a pedagógiai közösség (pedagógus és diákok) közösen tervezik, közösen szervezik, közösen kivitelezik, és közösen értékelik a nevelési folyamatot. Talán valami ilyesmiben nyílik ki igazán a modern pedagógusi szerepfelfogás.
    De van még egy lépcső, és számomra a konnektivizmus ezért (is) lett izgalmas. Ugyanis közösségek úgy verbuválódhatnak egy tanulási folyamatra, hogy ezt a folyamatot nem irányítja senki és semmi. Bár másképpen is elképzelhető, de ilyen formában is létezhetnek tanuló hálózatok. Senki nem szerepel irányítóként, az egész közösség sem. Ha van pedagógus a hálózatban, akkor sem az irányítás a feladata, hanem a pedagógiai segítségnyújtás (a közösség, a hálózat egyik szakértője, speciel pedagógiai szakértője). Örök példa: a termeszvár közösségét semmi és senki nem irányítja. Az egyes termeszek a bennük lévő, genetikailag meghatározott program szerint minden helyzetre valamilyen adaptív "cselekvéses" választ adnak.
    Csak ezt akartam leírni, csak szóhasználati kérdésről van szó, semmi többről.

    VálaszTörlés
  5. Kedves István!
    A legszomorúbb az, hogy a politikusok és az újságírók többsége nem ért az oktatáshoz. Fogalma sincs, hogy mi mellett vagy ellen áll ki. A hozzáértő, de politikusi szerepbe került emberek pedig választóik véleménytudását próbálják kielégíteni. Ha konzervatív a menő kulcsszó akkor azt, ha liberális akkor azt.
    Az oktatáspolitikának szerintem elsősorban az a dolga, hogy megfelelően kreatív embereket vonzzon az oktatásba. A kreatív, jól felkészített emberek valószínű a legeredményesebb pedagógiát fogják választani, és ha még idejük is lesz felkészülni óráikra, akkor azt alkalmazni is fogják.
    Asztalos György

    VálaszTörlés
  6. Hát igen, ez az, ami ma nem így van. A kérdés szerintem mindig az, hogy miképpen lesznek olyan viszonyok, hogy ez legyen természetes. Mindig szidjuk a politikusokat, tehetségteleneknek, nem hozzáértőknek mondjuk őket, pedig valószínűleg nem ez a lényeg. A viszonyok, a mechanizmusok, az egésznek (döntéseknek, működéseknek) a szerkezete a probléma, ezeket kell átalakítani. Embereink olyanok vannak, amilyenek.
    De ezt érdemes lenne az oktatásra is alkalmazni. Pedagógusnak azok mennek, akik mennek. Ha jobb körülmények közé kerülhetnének, akkor talán a mostaniaknál tehetségesebb fiatalok is érdeklődnének a pálya iránt. De akkor meg ők máshonnan hiányoznának. Azzal a "tehetségvolumennel" számolhatunk, amink van. Hogy itt most jobban kellenének a jobbak? Hogy aztán majd mindenhol nagyon jók legyenek a pályakezdők? Ebben van logika. De ki hiszi ezt ma rajtunk kívül még? És jelentős átalakítások nélkül az oktatás nem is lenne ma még képes rá. Vonzzuk ide a tehetségesebb fiatalokat, vonjuk el máshonnan őket, hogy aztán egy rossz hatékonyságú rendszerbe kerülve ez a tehetség se kamatozódjék? Mindig az a nagyon rossz érzésem van, hogy ez a társadalom pontosan annyira becsüli meg a pedagógiát, amennyit az ér. Hogy többet érjen, ahhoz nem elsősorban jobb emberekre lenne szükség, legalábbis nem közvetlenül ettől lenne jobb az oktatás. Még egyszer: a viszonyok, a szerkezet, a működésmódok, a "technológiák"...

    VálaszTörlés