2016. február 18., csütörtök

Hogy szolgálja Babarczy Eszter a tanárok (a pedagógusok) ügyét?



Ezt a szöveget nem itt akartam leírni. Február 16-án a Magyar Narancs online oldalán megjelent Babarczy Eszter "Ne vegyük el a tanároktól, ami az ő ügyük!" című írása, ami a pedagógusok megmozdulásaival, követeléseivel kapcsolatban rendkívül fontos kérdéseket vetett fel. Nem szokásom, de most szinte egyáltalán nem értettem egyet Babarczyval, ezért írtam egy reflexiót, és elküldtem a szerkesztőségnek. Mostanáig nem kaptam választ. Normális időkben ennél akár sokkal többet is várnék, most azonban "sűrű időket élünk", óránként történnek fontos események, és ezért a lehetséges kimenetelek vitatásával nem nagyon lehet várni. Nem kárhoztatom a Mancsot, nyilván tele vannak megjelentetésre váró írásokkal, még az is lehet, hogy nem szívesen közölték volna az enyémet, de én nem várhatok tovább. Ime:

Babarczy Eszter felszólította minden kedves barátját, aki a pedagógusok megmozdulásaiban, a kritikák megfogalmazásában részt vesz, hogy „ne engedjenek a mámorítóan rendszerellenes identitásnak”. Az aggódás lényege, ha Babarczyt jól értem, hogy az általa is nagyon fontosnak tartott folyamatokban a politikai, a rendszerellenes indulatok kerülhetnek előtérbe, háttérbe szorulhatnak az oktatás tényleges ügyei. Babarczy aggódik, hogy az eredendően érdekvédelmi megnyilvánulás fokozatosan kormányellenes megmozdulássá válik. Attól tart, hogy e folyamatban elvész a lényeg, az iskola átalakítása, azoknak a gondoknak (mit gondoknak, hatalmas problémáknak) a megoldása, amelyek közül a legsúlyosabbat, vagyis az esélyek egyenlőtlenségét, a lecsúszók-kicsúszók helyzetének kilátástalanságát egyébként kristálytisztán, nagyon szépen leír.

Jogos-e az aggodalom? Nézzük a tényeket! Egyértelmű, bárki ellenőrizheti, hogy a követelések „listáinak” egyike sem tartalmaz direkt hatalomellenes, hatalomváltás szándékát megfogalmazó pontokat. A magukat most komolyan vevő szerveződések egyike sem fogalmaz meg ilyesmit. Persze Babarczy nem légből veszi állításait, nem igaz, hogy nincs semmi alapja annak, amitől tart. Én most két jelenséget tudok mondani.

Az egyik az, hogy a tüntetéseken rendre felhangzanak olyan rigmusok, amelyek valóban hatalomváltó szándékot tükröznek. „Orbán takarodj!” – skandálta többször is a tömeg a Kossuth téren, és volt még néhány hasonló megnyilvánulás. A szónokok egyike sem követelt azonban ilyesmit, úgy vélem, ez fontos mozzanat. A kormány kritikáját élesen megfogalmazó tüntetést ma Magyarországon nehéz elképzelni „Orbán takarodj!” nélkül, ez kivédhetetlen, a szervezők az ilyesmi ellen nem is tudnak, egyébként nem is biztos, hogy akarnak előzetes óvintézkedéseket tenni, hiszen valószínűleg csak jobban felkorbácsolnák az indulatokat.

A másik jelenség, amiből Babarczy aggodalma táplálkozhat, az az, hogy megfontolt emberek a jövőt, a várható folyamatokat vitatva eljutnak addig az álláspontig, hogy a pedagógusok követeléseiben benne van a kormányváltás. Pontosabban: a jelenlegi hatalom nem teljesítheti a pedagógusok követeléseit maradéktalanul, mert az teljes arcvesztés lenne, politikájának alapelveivel homlokegyenest szemben álló lépéseket kellene tennie. Vannak olyanok, akik azt mondják, hogy igen, ez mindenképpen így van, ezt nem is kell különösebben rejtegetni, nyíltan ki kell mondani, hogy hatalomváltásra van szükség, mert másképpen a jelentős változtatások nem lehetségesek. Megfogalmazódik, hogy helyre kell állítani az alkotmányosságot, megfogalmazódik, hogy a politikának demokratikus alapokon nyugvó, valódi párbeszédet kell kezdenie a társadalommal, szemben az e téren tapasztalható mai állapotokkal, és számos más, eredendően politikai követelést is megfogalmaznak. Még egyszer: nem a most fontos szerepet játszó civil és érdekvédelmi szervezetek, és nem is a megmozdulások szónokai, hanem internetes portálokon, blogokban, facebook-csoportokban és hasonló fórumokon megszólaló állampolgárok. Vannak kritikán aluli stílusú megnyilvánulások szép számmal, de bőven találunk szofisztikált, nagyon is meggondolt véleményeket is.

Valljuk be, annak a kimondása, hogy a magyar oktatási rendszer valódi, mély problémái csak akkor oldhatók meg, ha a hatalom alapvető támasztékai alakulnak át, ami egyet jelenthet azzal, hogy hatalomváltás következik be, tehát ez a vélemény, álláspont logikus, mérlegelhető, megvitatható. Az a logika benne, hogy a magyar oktatás egész viszonyrendszere, az állapota, az egész működése olyan, hogy csakis az alapvető viszonyok radikális megváltoztatásával lehet eredményt elérni, és mivel ez a mostani hatalmi berendezkedés keretei között lehetetlennek látszik, bizony ki kell mondani a súlyos következtetéseket. Babarczy véleménye erről egészen más. Ő éppen az oktatás problémáinak érdemi megoldását félti attól, ha a „mozgalom” politikai térbe kerül, és a hatalom kérdései válnak benne központi kérdésekké. Akik ezzel nem értenek egyet, nyilván azt mondják, hogy ha Babarczy tanácsát megfogadva erősen tartózkodnak mindennek a kimondásától, ami a politikai berendezkedést mélyen érintené, akkor kidobhatják követeléseiknek azt a mondjuk felét, amely éppen a fontosabb pontokból áll, amelyeknek a valósággá válása éppen a problémák valódi megoldását jelentené. Sőt, ha leszűkítik tevékenységük körét a többi, a hatalmat nem kikezdő követelések képviseletére, akkor ugyan bizonyos problémák megoldódnának, azokban aktuálisan jobb helyzet teremtődne (meddig vajon?), ám a valódi, érdemi átalakítás még messzebbre kerülne, valójában az oktatási rendszer (még ha ez paradoxonnak tűnik is) még gyorsabban rohanna a szakadék felé.

Ez itt a dilemma. Sajnálom, hogy ezt kell leírnom, de úgy látom, hogy Babarczy Eszter most azt javasolja, hogy barátai adják fel az oktatás megújításának lehetőségét.

Nekem sem szabad azonban homokba dugnom a fejem, és őszintén válaszolnom kell arra a kérdésre, hogy mi lesz akkor szerintem, ha a most követeléseket fogalmazó pedagógusok és legkülönbözőbb szervezeteik nem tágítanak alapvető és radikális követeléseiktől, ám a hatalom nem hajlandó engedni. És nem csak arra gondolok, hogy akkor sztrájk lesz, hanem arra is, hogy mi lesz a sztrájk után, ha a hatalom semmilyen nyomásgyakorló eszköz alkalmazásának hatására nem akarja majd felülvizsgálni alapelveit és gyakorlatát. Lehet, hogy ez a helyzet nem áll elő, mert olyan kompromisszumokat kötnek a civilek és az érdekvédők a kormánnyal, amelyek megfelelnek majd Babarczy Eszter igényeinek, és nem vonják maguk után a hatalomváltást, ergo mégis feladják a most igencsak elszánt ellenállók az alapvető változtatásokról szóló követeléseiket. Ahogy mondják: ez benne van a pakliban. Az én véleményem az, hogy akkor Magyarország gyászos jövő elé néz. 

De lehet, hogy ez nem következik be. Akkor nagyjából két kimenet van. Az egyik, hogy győz a mozgalom, vagyis elkezdődhet egy alapkérdéseket érintő átalakítás az oktatásügyben. Ez az általam leírt helyzetértékelés szerint a jelenlegi hatalom „leváltódását” jelenti (senki ne kérdezze tőlem, hogy hogyan, hogy mi jön utána, nem tudom, de én nem is vagyok sem politikus, sem politológus). Ez a változat feltételezi, hogy a társadalmi ellenállás lényeges mértékben túlterjed a pedagógusokon. 

De lehet - ez a másik lehetőség -, hogy elbukik a mozgalom, marad a hatalom a helyén, és már nem a szervezetekkel tárgyalva, de bevezet néhány „gesztus értékű” változtatást, amelyeknek persze az alapkérdésekhez nem lesz semmi közük.

Tényleg vereség az utóbbi? Azt hiszem, egyáltalán nem. Markánsan megfogalmazódik egy – remélem – szakmailag nagyon színvonalas, a fejlett oktatási rendszerek folyamatainak ismeretéből táplálkozó, nagyon sokak számára meggyőzően megoldást jelentő koncepció az oktatás átalakítására. Ez az egyik. A másik talán még fontosabb. A pedagógusok egy valódi reformokat kívánó nagy csoportja bebizonyítja, hogy képes szerveződni, képes jelentős oktatáspolitikai cselekvésre, tud következetesen kitartani a nézetei mellett, és képes a falakig is elmenni az oktatás megmentése érdekében.

Valamit viszont a leghatározottabban meg kell fogalmaznom. Ha valaki azt képzeli, hogy a most a kormány álláspontjával szembeni véleményeket megfogalmazó szervezetek kiindulópontja a kormánybuktatás szándéka, az mélységesen téved. Ennek a mozgalomnak, ahogy ez igaz az elmúlt 5 év hasonló kezdeményeire is, valóban az oktatás átalakítása a célja. Ez is kifejeződik abban, hogy a szervezetek rigorózus, már majdnem "beteges" módon távol tartják maguktól a pártokat, hiszen tudják, ha nem így tennének, azonnal rájuk sütnék a bélyeget, hogy pusztán politikai változásokat akarnak. Ez persze most is megtörténik. A politikai pártokkal való „lepaktálást” harsogók azonban egész egyszerűen hazudnak. Ám ha valóban lenne kapcsolat, akkor még hazudniuk sem kellene, „legföljebb” demagógok lennének. A hazai politikai helyzet egyik jelentős abnormitása, hogy a civil mozgalmaknak távolságot kell tartaniuk a politikától.

Babarczy Eszterrel soha nem folytattam diskurzust, nem vagyunk ismerősök, én csak nagy élvezettel olvasom az írásait, és néha-néha morgok egy-egy előadott gondolaton, miközben általában alapjaiban egyetértek vele. Most azonban nem, és kénytelen voltam megszólalni. Túl nagy a tét. Persze tudom, hogy ő is emiatt írt.

5 megjegyzés:

  1. A kormánypropaganda, miszerint minket az ellenzék mozgat hátulról, két okból diffamáló:
    1. Azt állítja, hogy nem azok vagyunk, akiknek mondjuk magunkat, nem autonóm szereplők, hanem hátulról mozgatott bábok.
    2. Abba csimpaszkodnak, hogy a jelenlegi ellenzéki pártok lejáratták magukat, tehát velül összehozni bárkit is megfelelő lejáratási taktika.
    Szerintem ezzel szemben a következő álláspont volna a helyes, elvileg is, propagandában is:
    Nem félünk mi a pártoktól. Ha volna Magyarországon olyan párt, amelyiknek az oktatáspolitikai koncepciója vállalható számunkra, akkor szövetkeznénk vele és ezt nem is titkolnánk el senki elől. De mivelhogy nincsen ... maradunk magunknak.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. "Ha volna Magyarországon olyan párt, amelyiknek az oktatáspolitikai koncepciója vállalható számunkra, akkor szövetkeznénk vele..."

      Mit kell érteni a 'szövetkeznénkvele' kijelentésen?
      .
      Mennyivel/mivel jobb az, ami most van, mint az, ami - tetszik, nem tetszik, részese voltam a kivitelezésnek, hát joggal állíthatom - bár így is, úgy is vitatható(sic!), de pregnáns és koherens "koncepcióval", intézményi autonómiával, pedagógia szabadsággal, adekvát pedagógusi, szülői és önkormányzati kompetenciákkal... formálódott a 2000-es évek első évtizedében, azaz miért ágáltak akkoron és hitték azt a legilletékesebbek, hogy muszáj gyökeresen "koncepciót" és "koncepciógyártót" váltani?

      Törlés
  2. Fantasztikusan igényes írás, ami minden részletre kiterjed! ahogy a többi írás is a blogon! Nagy örömmel olvasom őket.
    Csak annyira részletes és aprólékos, minden részletre kiterjedő, hogy a pontos megértéséhez többször is el kell olvasni a szöveget.
    Ez általában nem probléma, sőt! én imádom az ilyesmit. De lehet, hogy egy Mancs cikkhez kicsit egyszerűbben is lehetne fogalmazni, hogy gyorsabban "fogyasztható" legyen.
    Tudom sajnos, hogy akkor nem lehetne ilyen igényes. De nagyobbat ütne az igazsága! (Szerintem...)
    Nagyon köszönöm az eddigieket, és az elkövetkezendőket előre is!

    VálaszTörlés
  3. Itt nem szakmai, hanem politikai kérdésről van szó. Orbán oktatáspolitikája nem véletlenül lett olyan, amilyen. Súlyos politikai döntések eredménye. Ennek az oktatáspolitikának az a célja, hogy alattvalókká nevelje a felnövő generációkat, és engedelmességre kényszerítse nevelőit. Csak így lehet fölépíteni az általa vágyott munkaalapú közrabszolgatartó társadalmat, amelyben keveseknek lesz csak tudása, és kevesen lesznek képesek önálló gondolkodásra, és amely így eszköztelen lesz Orbán hatalmával szemben. Ehhez kell a központi irányítás és az egyentanterv.

    VálaszTörlés