Válasz Boros Imrének

A Magyar Hírlap online változatában megjelent Boros Imre egy írása, amelyben éles szavakkal kritizálja azokat a pedagógusokat, akik "tüntetnek, sztrájkkal fenyegetnek", tehát azokat, akik kritizálni merik a fennállót az oktatásügyben. Mivel nagy valószínűséggel igencsak sokan érthetnek egyet Boros Imrével, vállalom, hogy látens vitába szállok vele, nem törődve azzal sem, hogy nyilván megint többen mondják majd, hogy az ilyen "vitákba" nem érdemes belemenni. Makacsul kitartok: de igen. A vita azért látens, mert Boros Imre nem fog várhatóan válaszolni nekem (elvégre ki vagyok én), senki nem szervez meg ilyen nyilvános vitát, sőt, valószínű, hogy ez az írás el sem jut hozzá. Ha másra nem jó, legalább kiírom magamból azt, ami majd' szétvet. 

Boros Imre ismét megfogalmazza azt az egyetemi, főiskolai oktatók által gyakran hangoztatott állítást, hogy a felsőoktatásba bekerülő hallgatók színvonala egyre gyengébb. Tudom persze, hogy írása nem egy szakmai tanulmány, ám az állítás annyira jelentős, hogy legalább némi érvet kellene mellé tenni. Az, hogy Borosnak mi volt a benyomása, nem érv. Éles szemmel azonban lehet itt találni valami érvfélét: "Csökkent az írásbeli és szóbeli szabatos kifejezési képesség, természettudományi és műszaki karokon a tanerők jobban teszik, ha első évben pótórákat adnak, mert egyébként a hallgatók felét ki lehetne rúgni az első matek- és fizikavizsgán. Szaporodik a diszlexia és a diszgráfia". Kezdjük a végén! A diszlexia és a diszgráfia nem szaporodik. Állítását Boros Imre nem tudja tények és adatok sorolásával alátámasztani, én az ellenkezőjét igen. 2008-ban a 8. évfolyamon a diszlexiások aránya 1,7% volt, 2014-ben 1,4%. A diszgráfiások aránya 2008-ban 1,5% volt, 2014-ben 1,8%. (Az adatok a teljes évfolyam felmérése alapján készült Országos kompetenciamérési adatbázisokból valók.) Minimális a változás, akár a véletlen műve is lehet a diszgráfiások arányának növekedése, ahogyan természetesen a diszlexiások arányának csökkenése is. Fontosabb az ezt megelőző "érv". Fogadjuk el Boros Imre állítását igaznak, vagyis vegyük úgy, hogy valóban csökkent mondjuk a 80-as évek és a 2000-es évek között a magyar iskolai tanulók természettudományi és matematikai felkészültségének színvonala. A dologban még van is valami, hiszen az 70-es, 80-as évek IEA vizsgálatai azt mutatták, hogy a magyar 8. osztályos tanulók igencsak jó eredményeket értek el természettudományból (matematikából azonban már nem annyira), és ilyen kiugró teljesítményt a 2000-es évek diákjai az IEA vizsgálatokkal párhuzamba állítható TIMSS mérésben már nem értek el. A tisztánlátást nehezíti, hogy az eredeti IEA vizsgálatok még erősen az iskolában tanult tényekre, vagyis a tananyagra, az ismeretekre koncentráltak, ezzel szemben a későbbiekben a TIMSS mérések ettől fokozatosan eltávolodtak, és közeledtek a PISA vizsgálathoz abban az értelemben, hogy komolyabb súlyt kaptak a gyakorlatias, a valós életre való felkészültséget "számon kérő" feladatok (ez csak közeledés, a PISA és a TIMSS közötti különbség e tekintetben még ma is fennáll). Vagyis úgy tűnik, a magyar iskolarendszer az ismeretátadásban volt kiváló valamikor, és talán e tekintetben ma sem olyan rossz, legalábbis az utóbbi TIMSS mérésekben szignifikánsan az országok átlaga felett teljesítettek a magyar negyedikesek és nyolcadikosok. Azt viszont látjuk, hogy a PISA mérésben jóval gyengébbek az eredményeink, vagyis amikor a gyakorlatiasabb, problémamegoldásra koncentráló, életszerűbb feladatokról van szó, akkor a magyar gyerekek gyengébben teljesítenek. Ez azonban így volt akkor is, amikor az IEA vizsgálatokban olyan nagyszerű eredményeket értünk el. Elfogadom, hogy itt van romlás (a PISA 2012-es eredményeknek 2009-esekkel való összehasonlítása különösen aggasztó ebből a szempontból), de a részletesebb elemzés jóval összetettebb képet mutat, nem mindegy az értékelés szempontjából, hogy a változásokat milyen szempont alapján vizsgáljuk.

De van itt valami, ami a nemzetközi összehasonlítások alapján kimutatható, bizonyos mértékű romlással összefüggésben fontos. Mi az, ami a hazai matematikai és természettudományos nevelésben problematikusnak minősül? Boros Imre úgy véli, hogy a tanítás színvonalának romlásáról van szó. Az én véleményem ettől különbözik, bár valójában nekem is a tanítással van bajom. Feloldom a látszólagos ellentmondást! Boros Imre azt kéri számon az oktatáson, hogy elveszítette, elveszíti a hagyományos értékeit. Régen jók voltak a tanárok (matek, fizika, stb.), most meg már nem olyan jók, vagy egyenesen rosszak. De Boros Imre nem számol azzal, hogy gyökeresen megváltozott a világ. Ezek a gyerekek már nagyon másmilyenek, mint amilyenek mi voltunk. Teljesen más a társadalmi környezet, teljesen mások az elvárások. a PISA vizsgálatnak a jövő feladataira való felkészültséget mérő jellege világosan példázza, hogy gyökeresen átalakultak az iskolai neveléssel, oktatással szembeni elvárások. Nos, ez az, amiben a magyar oktatás lemaradt. Vagyis nem az a baj, hogy a magyar matematikai és természettudományos oktatás nem tartotta meg eredeti, hagyományos karakterét, hanem éppen az a baj, hogy megtartotta. Ma már másnak kellene történni  tanórákon, mint Boros Imre gyermekkorában. De a tanórák egy nagy részében - sajnos - még ugyanaz történik. A nem fejlődésből, vagy akár romlásnak is nevezhető folyamatból nem arra a következtetésre lehet jutni, hogy a hagyományok elvesztése vezet e folyamtokhoz, hanem sokkal inkább arra, hogy a hagyományos oktatás rendszereihez, módszereihez, sémáihoz, tananyagához való görcsös ragaszkodás nem engedi átalakulni az oktatásnak ezt a területét.

Azok a pedagógusok, akik most felemelik szavukat a változtatásokért, éppen, hogy saját szakmájukkal szembeni kritikájukat is megfogalmazzák. A tüntetők közül nem sokan lehetnek, akik azt állítják, hogy a pedagógiában, magában a gyakorlati nevelő, oktató munkában minden tökéletes. Ahhoz azonban, hogy változzék a helyzet, először nem a pedagógusoknak kell változniuk. Csak egy nagyon primitív érvet mondok. Sokan állítják, és van ebben igazság, hogy a modern pedagógiát ma nem elfogadó, nem gyakorló pedagógusokat rávenni arra, hogy változzanak, rendkívül nehéz feladat. Valószínűleg nem az az elsődleges, hogy a 25 éve egy adott metodika szerint tanító pedagógust átformáljuk. Abban lehet bízni, hogy ha sikeres változtatásokat lát maga körül, ha megtapasztalhatja azt, hogy egy korszerű pedagógiai gyakorlat szárnyakat adhat az iskolai munkának, akkor maga is esetleg változhat. De akár bekövetkezik ilyen folyamat, akár nem, a minimális feltétel az lenne, hogy akik viszont nagyon szeretnék már másképpen csinálni a dolgokat, tehessék. Ma nem tehetik, mert az oktatáspolitika és oktatásirányítás rendszere ebben tökéletesen megakadályozza őket. Kedves Boros Imre! Ezért tüntetnek - például - a pedagógusok. Legalább a változtatni, az érdemi reformokat érvényesíteni szándékozó pedagógusi kör teremthessen a saját hatókörében jobb, eredményesebb, magasabb színvonalú oktatást. Mi ebben olyan érthetetlen? Vagy arról van szó, hogy Boros Imre, Hoffmann Rózsa, és bárki más, aki ezt nem támogatja, mást gondol modern nevelésről, tanításról, és hasonlókról? Én ezt persze pontosan tudom, hogy így van, de akkor bújjon már ki az a szög abból a zsákból!

Egészen durva sértés az, amit Boros Imre ír, hogy tudniillik erősen hiányos a tanítók, a tanárok hivatástudata és áldozatvállalása. Ha nem akarnék megmaradni egy szigorúan decens kritikánál, ha feladnám a visszafogottságomat, akkor azt mondanám, hogy ez pofátlanság (és mit fogok kapni azért, hogy túl puha vagyok!). Most azt akartam írni, hogy a magyar pedagógusok hivatástudatának, áldozatvállalásának magas szintjét mutatja, hogy öt éve viselik el majdnem zokszó nélkül az életüket megkeserítő oktatáspolitikai ámokfutást. De rájöttem, hogy Boros Imrének igaza van. Tényleg súlyos bajok vannak a magyar pedagógusok hivatástudatával és áldozatvállalásával. Mert majdnem zokszó nélkül viselik el öt éve az életüket megkeserítő oktatáspolitikai ámokfutást. Mert ez a valódi felelősség! Továbbra is hallgatással legitimálni egy oktatási rendszer szétverését, a szétverést levezénylő hatalmat.

Azt hiszem, Boros Imrével elszaladt a ló (vagy ő is túltolta a biciklit). Ezt írja: "A tanárokra is, mint az orvosokra, emberi sorsok vannak bízva, de az orvosoktól eltérően soknak tartják a munkaidőt, az orvosok meg háromszor annyit is a kórházban töltenek időnként, mert ők a munkájukat végzik el, egyes pedagógusok pedig a gyári munkásokhoz hasonlóan, letudva a műszakot, csöngetéskor leteszik a lantot". Azt hiszem, ez már tényleg az a szint, amire nem nagyon érdemes időt fecsérelni. Ez egy primitív, utcai szöveg, ezt hallja az ember a műveletlen, a saját fizetésüknél többet keresőket szívből gyűlölő, mocskolódó emberektől. Alpári. Most én sem írtam semmilyen érvet, de van az a szint, ami alatt már valóban nem érdemes.

Ez a tartalom és stílus jellemzi a későbbiekben is az írást. Boros Imre is előveszi a gumicsontot, hogy a pedagógusok több bért szeretnének. Már több helyen írtam erről, csak hivatkozom egy korábbi blogbejegyzésemre. Érdekes módon az az állítás eddig a pedagógusokkal szemben még nem hangzott el, hogy kevesebb teljesítményt akarnak. Nem akarnak annyit dolgozni. Naplopók. Boros Imre, ha jól tudom, most éppen nem politizál, mármint nincs semmilyen politikai tisztsége (elnézést kérek, ha rosszul tudom). Lehet szabadabb szájú. Eddig a tisztséget viselő politikusok ilyesmit nem engedtek meg maguknak. Lehet, hogy a Klinghammer, Boros megnyilatkozások egy sorozat kezdetét jelentik? Volt vagy mai egyetemi oktatók majd - szabadon, nem kötötten egyáltalán semmilyen elemi játékszabályoktól - kiállnak és fröcskölni fognak? Kimondom: az emberben felvetődik természetesen, hogy ez egy gondosan kidolgozott stratégia, és itt az urak igencsak pontosan körülírt feladatokat teljesítenek. De érdemben: a pedagógusok a legelejétől világosan megfogalmazták, hogy a terhek csökkentésére azért van szükség, hogy növekedhessék az oktatás színvonala. Agyongyötört, fáradt pedagógusokkal nem lehet eredményes pedagógiát művelni, még egyébként a Boros Imre által oly kívánatosnak tartott hagyományos oktatást sem. Ez ilyen egyszerű. Egyébként pedig miért lenne ördögtől való küzdeni a heti 40 órás munkavégzésért? Egy icipici magyarázatot ha kaphatnánk erre... A pedagógusok a híres 2008-as felmérés szerint akkor heti 51 órát dolgoztak átlagosan. Ma szerintem ez 55 óra lehet (nagyon kellene ismét egy felmérés). Mivel van szórás, ezért ez sok pedagógus esetében valószínűleg legalább 60 órás munkahetet jelent. Ez normális, Boros úr? És mit érdekelnek engem az orvosok! Pontosabban nagyon is érdekelnek, mert ha egy heti 60 órát dolgozó orvos kése alá kerülök, nem fogom magam túl jól érezni. Milyen érvelés ez? A rabszolgák meg az ókorban akár napi 20 órát is dolgoztak.

A pedagógusok igenis mondtak véleményt általában is Klinghammer István kritikájáról. Ha erre kell bizonyíték, itt van a saját blogbejegyzésem. 

És hát persze megint itt van a tiráda a tébláboló ellenzéki politikusokról, akik nagy számban jelentek meg a tüntetésen. Ebben az a siralmas, hogy egy ilyen semmit nem állító, de amúgy mocskolódó ("sanda politikum") szöveggel lehet szólni a hívekhez. "Mi félszavakból is megértjük egymást. Ugye tudod kedves Fidesz szavazó, hogy ezek a politikusok miért vannak ott. Vigyázz, ezek elharapják a nyakadat...". 

Olyan kínos ez az egész!

A tanárokra is, mint az orvosokra, emberi sorsok vannak bízva, de az orvosoktól eltérően soknak tartják a munkaidőt, az orvosok meg háromszor annyit is a kórházban töltenek időnként, mert ők a munkájukat végzik el, egyes pedagógusok pedig a gyári munkásokhoz hasonlóan, letudva a műszakot, csöngetéskor leteszik a lantot. - See more at: http://magyarhirlap.hu/cikk/48308/A_pedagogus_hivatastudata#sthash.dWqcnMUf.PKE6DPsi.dpuf"

Csökkent az írásbeli és szóbeli szabatos kifejezési képesség, természettudományi és műszaki karokon a tanerők jobban teszik, ha első évben pótórákat adnak, mert egyébként a hallgatók felét ki kellene rúgni az első matek- és fizikavizsgán. Szaporodik a diszlexia és a diszgráfia. - See more at: http://magyarhirlap.hu/cikk/48308/A_pedagogus_hivatastudata#sthash.dWqcnMUf.PKE6DPsi.dpuf

Hol kellene kezdeni?

Érdekes szakaszához ért a pedagógusok tiltakozása. A kormány eljátszadozik majd a Köznevelési kerekasztallal, átver rajta majd néhány kedélyjavító intézkedést, belekezd a KLIK ráncfelvarrásába, akár még egy jelentősebb decentralizációt is végrehajthat az irányító szervezetben. Lesz tehát ez a pálya. És lesz egy másik, a Civil Közoktatási Platform megkezdi szakmai munkáját, viszonylagos csendben, az akcióktól, demonstrációktól, a szimbolikus megmozdulásoktól függetlenül, és igyekszik produkálni valamit arról, hogy mi legyen a magyar oktatással. Ez egy egészen új feladat lesz, legalábbis a jelenlegi folyamatok történetében. Szeretnék valamit leírni ezzel kapcsolatban, amit megfontolásra ajánlok. Nem javaslat, mert ilyet nem kértek tőlem, jól is tették, mert nagyon fontos, hogy az a csapat, amely e feladaton dolgozik, erős identitást építsen ki magának, erős saját elképzelései legyenek, miközben persze éles fülekkel kell figyelnie arra, hogy mit mond körülötte a szakma. És reméljük, a szakmában lesznek is mindenféle hangok, értelmezések, értékelések, feladatmegfogalmazások, ötletek, kritikák, elemzések. Én is csak egy ilyen "elemet" mutatok be ebben a bejegyzésben.

Nagy kérdés, hogy mit kell ma, 2016-ban az oktatás magyarországi megújításával kapcsolatban letenni az asztalra. Úgy értem, az a kérdés, hogy mi legyen ennek a műfaja, vagy inkább úgy pontosabb, ha azt kérdezem, hogy alapvetően miről szóljon. Van erre egyfajta válasz, amely a Platform e feladattal foglalkozó munkacsoportja számára megfogalmazódott: törvénykoncepciót kell készíteni. Nagyon jónak tartom, hogy kollégáim, barátaim nem azt mondták, hogy kell készíteni egy törvényjavaslatot. Nem részletezem, de ez szerintem nagyon elhibázott lépés lett volna. Alapelvek, jelentős koncepcionális tételek lefektetése szükséges, és erre valóban az egyik legjobb forma egy törvénykoncepció. Én azonban felvetek egy másik lehetőséget is, ami nem alternatívája a törvénykoncepciónak, de meglátásom szerint jó lenne, ha megelőzné annak a kialakítását.

Magyarországon a rendszerváltás óta megszoktuk, hogy minden új kormány az oktatás szakmai "térképének" átalakítását tekintette feladatának. Minden új kormánynak az volt a fixa ideája, hogy megmondja, milyen szakmai tartalom érvényesüljön az általa eltervezett változtatások során. A politika megmondta, hogy az iskolákat az önkormányzatok kezébe kell adni (1993), majd, hogy központi fenntartást kell létrehozni (2011). A politika kitalálta, hogy a szakképzés legkorábbi belépése a 11. évfolyam előtt ne következzen be (1996), majd kitalálta, hogy már 9. évfolyamon is lehet szakképzést csinálni (2009). A politika kitalálta, hogy ne legyenek kötelező kerettantervek (1995), majd azt, hogy mégis legyenek (1999), majd hogy ne legyenek (2003), majd újból, hogy legyenek (2011). A politika eltörölte az alsós osztályzást és a buktatást (2007), majd újból lehetővé tette (2011). A példákat mindenki a végtelenségig tudná sorolni, ha volt az elmúlt évtizedekben némi köze az oktatáshoz. Ezekben a példákban, és a mögöttük meghúzódó oktatáspolitikai irányítási "filozófiában" nem a rángatás, az inga-jelleg a lényeg, bár természetesen maga az oktatási rendszer igencsak rosszul élte meg a szabályok gyakori változtatását. Az intézmények persze produkáltak immunreakciókat, reagálásaik többnyire a rángatás következményeinek kivédését, ezzel gyakran az akár jól indokolható, akár bornírt feladatok elszabotálását szolgálták. De erősen az a véleményem, hogy minden ilyen kellemetlenség ellenére nem ez a hatalmi-politikai célokat szolgáló rángatás volt itt a lényeg, hanem a politika szereptévesztése.

Az a határozott nézetem, hogy a rendszerváltás óta az oktatáspolitika egy súlyos szereptévesztésben van (előtte nagyon más volt a felállás, az elemzést semmiképpen nem terjeszteném ki az 1990 előtti időszakra). Azt a feladatot vindikálja magának, hogy részleteiben előírja, és egyedül határozza meg, hogy szakmai értelemben mi történjék az oktatásban. Egyedül, a szűkebb és tágabb szakmai közönség, valamint a társadalom érintettjei nélkül dönt meghatározó szakmai folyamatokról, struktúrákról. A mindenkori ellenzék szintén a konkrét szakmai kérdésekben kialakított megoldásokat kritizálja, állandóan azt akarja bebizonyítani, hogy ő ezekben a konkrétabb kérdésekben jobb koncepcióval rendelkezik. Amikor a pártok választások előtt programokat írnak (amúgy fölöslegesen, mert ezeket a kutya sem olvassa), e programok oktatásról szóló részei minden áron valami bölcsek kövét kívánnak átnyújtani a népnek. Az is előfordult - magam is részt vettem ilyen munkálatokban -, hogy politikai szereplők szakemberekkel, kutatókkal, egyetemi oktatókkal dolgoztattak ki részletes, nyilván a problémák megoldásának egyfajta módját leíró, terjedelmesebb koncepciókat.

Nyilván sokak kérdezhetik, hogy mindez miért probléma. A pártok, az éppen hatalmon lévők és az ellenzékiek az oktatáspolitikai problémák megoldásával összefüggésben rendelkeznek elképzelésekkel, ezeket képviselik a politikai porondon, ezek mentén vitatkoznak egymással - mit lehet mást egyáltalán elképzelni? Nagyon mást is el lehet képzelni, egyáltalán, az oktatásban zajló döntéseket, a döntéshozás folyamatát nagyon más módon is lehetne formálni. Ebben a másik képben a politika szakpolitikákhoz való szokásos viszonya (hiszen nem csak az oktatásról van szó, számos más szakpolitikát is szóba hozhatnánk) szereptévesztés. Ugyanis a politikának ebben a másik képben, másik paradigmában nem szakmai koncepciók kidolgozása és képviselete lenne a feladata, hanem elsősorban maga a döntés, illetve e döntés és az azt megelőző folyamatok számára demokratikus viszonyok formálása. A politika feladata az lenne, hogy biztosítsa a terepet, a játékszabályokat, a részfolyamatok összeszervezését, a konkrét feltételeket egy olyan folyamathoz, amelyben létrejön az adott kérdésben a döntés háttere. Olyan háttér, amelynek kidolgozásában részt vesznek az érintettek, az adott terület szakmai, tudományos képviselői, amely háttérben jelen vannak a lehetséges, a gondolatilag létező alternatívák, jól átláthatóvá válnak a társadalom különböző csoportjainak érdekei, a társadalomban jelen lévő, a téma szempontjából releváns értékrendszerek. Az egyes politikusok - hiszen gyakran maguk is az adott kérdés szakértői - mindenki mással egyenlő jogon vehetnek részt személyesen ezekben a folyamatokban, de nem képviselnek egy adott, előre rögzített, az adott politikai erő által jónak gondolt szakmai megoldást.

A magyar politikatörténetben természetesen hagyományai vannak annak, hogy érdekképviseleti és szakmai törekvések a politikai formációkon keresztül találnak maguknak érvényesülési utat. Az úgynevezett szocializmus egypártrendszerű politikai szisztémájában csakis a pártstruktúra útjai kínálkoztak. Úgy tűnik, a társadalom, s benne a politikai osztály nehezen képes levetkőzni az akkor rögzült attitűdöket, pedig már olyan generációk vannak többségben e folyamatokban, amelyeknek konkrét tapasztalataik nem lehetnek. Nálunk a politika megmaradt érdek- és szakmai képviseleti csatornának, és maga az érdekek képviselete, és a szakmai törekvések megjelenítése is bezárva maradt a pártpolitikába. Számtalanszor kimondták már Magyarországon, hogy a civil szféra gyenge. Figyeljünk oda! Hol vannak a mostani folyamatokban, de többet mondok, hol voltak az elmúlt 26 év szakmai, szakmapolitikai folyamataiban az egyetemek és a főiskolák? A neveléstudományi intézetekben és tanszékeken jól felkészült, a nemzetközi folyamatokat jól ismerő, a megoldások szakmai részleteit kiválóan átlátó professzorok, docensek dolgoznak, de a tanársegédek között is, a már óraadásra alkalmazott PhD hallgatók között is bőven találok olyanokat, akik egy normálisabb országban kiváló segítői lehetnének az oktatáspolitikai döntések előkészítésének, és tudom, hogy ezt - egy normális országban - szívesen is tennék. De ez a játéktér nálunk egész egyszerűen nem létezik. Egyáltalán nem tekintem annak a formálisan működő, valódi diskurzust egyáltalán nem jelentő úgynevezett társadalmi egyeztetéseket, amelyek néha már kabarisztikus vonásokat öltenek.

Azt hiszem, az oktatáspolitikában nem egy új oktatási törvény létrehozása, illetve ennek előkészítéseként egy koncepció megalkotása lenne az első feladat, hanem egy olyan politikai kultúra és politikai működésmód kialakítása, amelyben az itt általam leírt folyamatok lehetővé válnak. Tudom természetesen, hogy a helyzet ma nem olyan, hogy a politikai kultúra megváltoztatását célzó jámbor javaslatok hatására a pártok, hatalmon lévők és ellenzékiek erősen a homlokukra csapva (hogy eddig mi erre nem gondoltunk!) lélekszakadva rohannának átalakítani a politikai kultúrájukat. Keserves folyamat lesz ez, ha egyáltalán én itt és most valami szükségszerűt írtam le, ami tényleg bekövetkezik majd. Addig is meg kell oldani a problémákat, ki kell húzni a magyar oktatást a mélységes kátyúból, és készséggel belátom, hogy nehéz ma annál jobban szolgálni ezt a folyamatot, mint az a terv, hogy a civilek, a Platform letegyenek a társadalom és a kormány asztalára egy kristálytiszta javaslatot az oktatás alapfolyamatokat, alapstruktúrákat érintő megváltoztatására. Kérdezem: nem lehetne egy hasonlóan kristálytiszta javaslatot, ajánlást a társadalom számára azzal kapcsolatban is megfogalmazni, hogy milyen a politika, a szakma, a civil társadalom, az érdekvédelem normális munkamegosztását jelentő rendszer és működés felé kellene haladni? Csak egy bekezdés a legelején!

Ha ez egy normális ország lenne, akkor most nem az történne, ami történni fog. Az történne, hogy a hatalom, a politikai ellenzéke, a civilek, a szakma, az érdekvédők, úgy általában a társadalom nagyjából egységesen ítélné meg a helyzetet: baj van, tenni kell valamit, és alapstruktúrákhoz kell hozzányúlni. És egyetértés lenne abban is, hogy az a munkálat, ami majd súlyos döntésekkel ér véget, milyen módon zajlódjék. Nagyjából úgy, ahogy mélységesen naiv fenti soraimban ezt leírtam. Kutatások, szakmai fórumok, alternatívák elkülönülő, szakmai csoportokhoz köthető megfogalmazása, viták, társadalmi diskurzus. Összeáll a muníció, a hatalmon lévők megfogalmazzák a döntést (pl. egy gyökeresen új oktatási törvény), és lezajlik egy parlamenti döntési folyamat. Hallom persze sokak hangját, hogy akkor felébredek, és a kezem a bilibe lóg. Biztos, hogy ez így van? Ma persze igen. De ki gondolkodik csak a mában?

Amikor 2009-ben, méghozzá június 8-án a Magyar Országgyűlés igen nagy többséggel úgy döntött, hogy visszatér a szakiskolákban ahhoz a rendszerhez, amelyben a szakképzés már a 9. évfolyamon elkezdődhet, akkor teljesen világosan, személyekhez, csoportokhoz is köthető módon zajlott le az a folyamat, amelyben nem demokratikus módon, nem a szakma, a szakértők széles körének meghallgatása után, hanem a hagyományos kijárási algoritmusok végeredményeként született meg a döntés. A politika minden áron maga, egyedül, illetve hagyva magát csak bizonyos csoportok által befolyásolni, döntött el valamit, amit nem így kellett volna. Ma már egyre többen látják, hogy ez egy súlyosan hibás döntés volt. Lehet, hogy egy demokratikus előkészítési folyamat eredménye is ez lett volna. Miért ne, nyilván az én zsebemben sincs ott a bölcsek köve. De ugye érthető, hogy a példát miért hoztam?


Nem, nálunk a miniszterek és a pártelnökök találják ki, hogy kell tanítani az osztályteremben. Sztálin volt, amíg élt, a Szovjetúnió legnagyobb nyelvésze.

Nyílt levél

Nyílt levél Orbán Viktornak, Lázár Jánosnak, és mindenkinek, aki az elmúlt napokban azt állította, hogy a pedagógusok újabb, ezúttal 18%-os fizetésemelést követelnek

Tisztelt Uraim! (Hölgyet nem hallottam e témában nyilatkozni)

Szinte biztos vagyok benne, hogy amit most ebben a nyílt levélben leírok, azt Önök nagyon jól tudják. Feltételezem, hogy saját maguk, vagy inkább kommunikációs szakembereik, tanácsadóik alaposan átgondolták, hogyan is van ez a fizetésemelés ügy, és valójában Önök is pontosan tudják, hogy nem mondanak igazat. Nyilván mérnöki módon megtervezték, hogy ezzel az egyetlen valótlansággal miképpen lehet szinte lehengerlő módon hatni egy meglehetősen nagy tömegre, olyan emberekre, akik az Önök szavait készpénznek veszik. Sikerült. A fél ország a pedagógusokat ócsárolja, mert szentül meg van győződve arról, hogy a pedagógusok gazdasági katasztrófába sodorják az országot a bérköveteléseikkel. Bár – amint írtam – Önök nagy valószínűséggel pontosan ismerik a valós helyzetet, mégis leírom ebben a nyílt levélben, hogy legalább azt lássák, vannak ebben az országban olyanok is, akik nem veszik be ezt a maszlagot.

Önök azt állítják, hogy a Pedagógus Szakszervezet követeléseinek 25 pontja között vannak olyanok, amelyek összességében egy 18%-os béremelkedést vonnak maguk után. Eddig én három érvet hallottam ezzel kapcsolatban:

• Egy pont a 25-ből megfogalmazza, hogy vissza kellene térni arra a rendszerre, amelyben a pedagógusok kötelező óraszáma heti 22 óra volt. Önök szerint ez azért jelent fizetésemelést, mert 26-ról 22-re leszállítva a heti kötelező órák számát, a maradék 4 órát továbbra is el kellene látni, azok ellátásáért túlóradíjat kellene fizetni, ami – és ebben igazuk van – szintén része a követeléseknek, és ez a túlóradíj lenne a fizetés emelkedése. Még jól is számolnak, a 22-nek a 4 valóban (kerekítve) a 18%-a.
• Említik ugyanakkor azt is, hogy a követelések egy másik pontja bizonyos tevékenységek pótlékokkal való díjazásának szükségességéről szól.
• Része továbbá az érvelésüknek, hogy a Pedagógusok Szakszervezetének javaslatai között szerepel a minőségi bérpótlék „intézményének” visszaállítása, és ez megint csak bérnövekedéssel jár. Ennek nagyságát a jelenlegi bértömeg 2%-ára teszik.

 Nos, akkor nézzük ezeket!

• A pedagógusok heti kötelezően ellátandó óráinak száma nem 26. A Köznevelési törvény egy gumiszabályt tartalmaz: egy pedagógus heti kötelező óráinak száma 22 és 26 között kell, hogy legyen. Nyilván az a kérdés, hogy ebben a pillanatban országosan vajon mekkora lehet az átlag. Sajnos nem rendelkezünk pontos adatokkal, de az elképzelhetetlen, hogy ez a szám 26 legyen, hiszen akkor minden pedagógus kötelező óráinak a száma 26 lenne, ez pedig biztosan nincs így. Vagyis, amiről csökkenteni kellene, az biztos kevesebb, mint 26. Egy józan becslés szerint valahol 24 és 25 között lehet ez az érték. Vagyis máris nem 18%-ról van szó. Az arány (kerekítek) 9 és 14% között lehet.

• Valójában azonban itt a bérnövekedés szempontjából még kisebb arányról van szó. Ugyanis ha igaz lenne, hogy a kötelező óraszám (22) felett még 2-3 órát kell ellátni, az a bérben akkor sem jelentene az előbb kiszámolt értékű növelést. Ugyanis a pedagógus nem csak tanórát tart, más feladatai is vannak, vagyis legföljebb az egész bérének a kötelező órák megtartására vonatkozó hányadát szabad itt figyelembe venni a számítás során, ennek a hányadnak az adott százalékkal való növekedéséről van szó. Ez azt jelenti, hogy a fent kiszámolt 9-14%-nál is kisebb arányt kapunk.

• Ám az előbbi két pontot szinte nem is kellett volna megírnom. Ugyanis van itt valami, ami miatt az egész számítás majdnem felesleges. Ez pedig az a tény, hogy a szakszervezet követelései között, de valójában minden az elmúlt hetekben napvilágot látott követelésrendszer pontjai között ott van egy hallatlanul fontos: a tanulók terheit, és ennek keretében az óraszámaikat is jelentős mértékben csökkenteni kell. Vagyis, Tisztelt Uraim, azok a bizonyos túlóradíjas órák, amelyeknek a számát Önök hibásan 4-ben határozták meg, s ami valójában 2-3 lehet, nem is léteznének, hiszen ha a követelések teljesülnek, akkor ezek az órák a változtatások folyamatában eltűnnek.

• Hadd intézzem el a másik két felvetést egyszerűen: Önök is tudják, hogy sem a pótlékok, sem a minőségi bérpótlék nem nagy tétel. Ráadásul ezek mértéke tárgyalás kérdése lehetne, az aztán végképp hamis állítás lenne, hogy ezekbe a költségekbe rokkanna bele az ország.

Vagyis annak a makacs ismételgetése, hogy a pedagógusok 18%-os fizetésemelést követelnek azon túl, amit már megkaptak, nem támasztható alá hiteles tényekkel. Kérem Önöket, ezt a kommunikációt fejezzék be, közöljék a társadalommal a valós tényeket.

Az Önök kommunikációjában az is nagyon fontos szerepet kap, hogy a rendszerváltás óta nem volt akkora fizetésemelés, mint amit az Önök kormánya adott a pedagógusoknak. Nem mulasztják el úton-útfélen hangoztatni ennek Önök szerint hatalmas voltát. Kénytelen vagyok ezeket az állításaikat is erősen megkérdőjelezni. Egyrészt a Medgyessy kormány az Önökénél nagyobb arányú béremelést hajtott végre, ezt a hozzáférhető adatok meggyőzően bizonyítják. Az Önök által adott béremelés értékelése során Önök minden alkalommal elfelejtik a következő információkat megosztani a közönségükkel:

• A béremelkedés együtt járt a legtöbb korábban adott pótlék megszüntetésével.
• A tanóra helyettesítéseket az új rendszer egyéb, a heti óraszámtól függetlenül ellátandó feladatnak tekinti, miközben a pedagógusok, amikor valamelyik kollégájukat helyettesítik, az esetek döntő többségében nevelő, oktató munkát végeznek.
• Önök, ahogy fent már részletesen szerepelt, megnövelték a heti óraszámot (csökkenő pedagóguslétszám mellett növekedett az ellátandó tanórák száma), ami nagymértékben növelte a pedagógusok terheit, vagyis az Önök által oly jelentősnek tartott béremelés részben az elvégzett munka növekedéséből adódott. Márpedig, ha valaki több munkát végez, mint korábban, és ezért nő a bére, azt nem kellene valami óriási kegynek, nagy vívmánynak tekinteni.
• De ha nem emelkedtek volna az óraszámok, akkor is lett volna olyan része a bértömegnek, amely nem lett volna betudható valóságos növekménynek. Ugyanis amikor Önök megszüntették a heti kötelező 22 tanóra rendszerét, akkor elvették azoknak a pedagógusoknak a plusz bérét, akik 22-nél több órában tanítottak egy héten. Ez a plusz bér nyilván beolvadt a béremelésbe, vagyis a béremelésnek ez a része ismét nem tekinthető valóságosnak.
• A béremelés különbözőképpen érintette a pedagógusokat. Nyilvánvaló az alkalmazott szabályok alapján, hogy azok a pedagógusok jártak rosszabbul, akik korábban külön feladatokat vállaltak, több diplomával rendelkeztek, és a tanítási feladatokból (több tanóra megtartásával) többet vállaltak. Önök a béremeléssel a minőségi pedagógiai munkát büntették.
• Önök úgy hajtottak végre béremelést a közoktatásban, hogy közben befagyasztották a felsőoktatásban dolgozók, valamint a pedagógiai munkát segítő alkalmazottak bérét a 2010-es szinten. Azt a pénzt, amit a teljes oktatási ágazat megfelelő béremelésére kellett volna fordítani, csak a közoktatásban dolgozóknak adták oda, hogy propaganda kampányaikban felnagyítva ezt a tényt igen nagynak tudják feltüntetni az emelés mértékét.

A pedagógus bérek átlaga jelenleg csak éppen, hogy meghaladja az összes bérek átlagát, miközben továbbra is messze van a diplomások bérátlagától. Ez jelenti az Önök számára azt, hogy megváltoztatták a pedagógusok életkörülményeit? Nem szabadna csodálkozniuk, hogy a másik oldalon ezt nem így látják. Ehhez képest én egy hallatlanul nagy önmérsékletnek tudom be, hogy a pedagógusok nem kérnek béremelést. Még egyszer: NEM KÉRNEK BÉREMELÉST.

Tisztelettel:

Nahalka István

oktatáskutató

Csömör, 2016. február 18.